2. ~ Szerencse! Vagy mégsem?

Itt van a második is. Remélem tetszeni fog. És még mindig szeretném kérni, hogy szóljatok hozzá jót, akár rosszat is. Ha valami nem tetszik, akkor változtathatok rajta. Azok is kommentelhetnek, akik nincsenek regisztrálva. Szóval ha nem lenne nagy kérés, komizzatok.! Jó olvasást.! :D


                                                       ~





Szóval elindultunk. Pontosan még én sem tudtam, hogy hol fogunk kikötni, de egy tervem már volt. Bejárni majdnem az egész várost. Persze a legfontosabbak: Utazni a piros buszon, Felszállni a London Eye-ra, Átmenni a Tower Bridge-en, Megnézni a Big Ben-t és bemenni egy-két itteni boltba.
-És akkor hova is megyünk?
-Sok felé. Az jó, ha elsőnek bemegyünk pár butikba?
-Igen, igen! -hármat végigjártunk, majd szerencsére pont jött egy busz. Bejártunk szinte minden olyan helyet, amit szerettünk volna. A London Eye-t hagytam utoljára, mert úgy gondoltam, hogy biztosan szép lesz benne a naplemente. Ám, mikor odaértünk, nagyon nagy volt a tömeg. Szerintem senki nem azért jött, hogy felszálljon. Így hát mi előre tolakodtunk és beszálltunk egy kabinba. Nagyon nagy volt és mi egyenesen a végébe mentünk, hogy mindent jól lássunk. Mikor csukódott volna be az ajtónk, valaki hirtelen befutott. Mindketten megfordultunk hirtelen, majd Lottie nagy sikításba kezdett:
-Uram isteeen! Ez nem lehet igaz! Adsz egy aláírást? Csinálhatok közös képet? -faggatta ki szegényt, aki éppen megnyugodott volna a rajongói tömegtől. Erre kap egy újabbat, csak most nem egy tömeget, hanem egy akaratos kislányt.
-Hát persze. Gyere csak! Te nem akarsz?-intett Lottienak, majd engem kérdezett.
-Én? Nem.
-Te nem tudod, hogy ki vagyok? -nézett rám kérdően.
-Dehogy is nem, tudom én. Csak épp nem tartozok a nyálcsorgató, fanatikusan őrült lány csapathoz, akik széttépnek, jól látható módon.
-Akkor jó. Kezdjük előröl, nem?
-Nekem mindegy.
-Oké. Akkor: Szia, Harry Styles vagyok, 18 éves.
-Skyler Blue, 17 éves.
-Szép név, Skyler. Te nem Angliai vagy, ugye?
-Nem. Miért?
-Hallatszik az akcentusodon. Amerikai ha jól sejtem, nem?
-Igen. Cichagoból jöttünk, tegnap.
-Á, Chichago. Szép hely. Átutazás? Mikor mentek vissza?
-Nem, sajnos nem átutazás. Soha nem megyünk vissza. -kicsit látszódott az arcomon, hogy ez érzékenyen érintett.
-Sajnálom. Én, nem tudtam.
-Nem, semmi baj.
-Hahó, emberek! Én is itt vagyok! Megkapnám már azt a rohadt képet?! -háborodott fel Lottie.
-Ja, igen persze. Bocsi. -majd csináltak egy képet és egy lapot aláírt neki. Hát mit ne mondjak, azért a mosolya tényleg aranyos. Amíg Lottie ott 'bohóckodott' Mr. Styles-sal, addig én odamentem a fülke szélébe, ahonnan mindent láttam. Gyönyörű volt a naplemente. Sokkal szebb volt, mint Chichagoban. 'Azt hiszem, kezdem megszokni ezt a helyet. Annyira nem is rossz ez. Ha azt leszámítjuk, hogy bármikor belefuthatok az egyik "nyálgépbe". Azon kívül, nagyon tetszik.' Majd lépett oda mellém:
-Hát nem gyönyörű?! Min gondolkozol?
-De, nagyon szép. Csak azon, hogy nem is lesz olyan rossz itt élni. Először, mikor anyáék elmondták, hogy ideköltözünk, nagyon nem akartam. Ott kellett hagynom az életem és ez nagyon nem tetszett. Na meg leszóltam Londont. De már kezd egészen megtetszeni. -'Skyler! Mit művelsz? Nem szabad egy idegennek ennyi infót kiadni magadról! Miért beszélgetek én egyáltalán Vele? Hisz, nem is szeretem őket!'
-Értem. Azért nem kellett volna leszólni, míg nem ismered, de megértelek.
-Hát köszi, de neked nem kellett otthagyni az életed, annyira nagyon nem tudhatod, hogy milyen.
-Khmm.. nincs magánéletem, mert a sajtó mindenhova követ. Azért azt ne mondjuk, hogy nem áldoztam fel az életem az éneklésért.
-Khmm.. egy óceán választ el mindentől, amit egész életedben csináltál, szereztél?
-Nem, hanem a sajtó.
-Jó, mondjuk azért nektek sem olyan könnyű, de te tudsz találkozni régi barátokkal én meg nem. És te saját magad döntöttél úgy, hogy ezt akarod.
-Jó, szerintem ezt a témát hagyjuk, mert nekem több nyűgöm lenne. Szerintem.
-Szerinted. -nevettünk fel- És még is, hogy gondoltad, hogy beszállsz egy ilyenbe?
-Miért?
-Mert attól, hogy beszállsz nem fognak elmenni a rajongók. Max megvárják amíg vissza nem ér a földre.
-Basszus tényleg. Az újság írok pedig titeket fognak letámadni, hogy ismerjük-e egymást és milyen volt az együtt 'utazás'.. meg a többi szar kérdésük.
-Na az király lesz. Nem ismerünk személyesen és kértünk aláírást meg képet, de semmi több, oké Lottie?
-Nekem igen. De azért jó lett volna, ha nem felejtesz el.. -nézett szomorúan.
-Nem felejtettelek el, csak beszélgettünk! -majd odamentem és megöleltem. Mikor már majdnem leért a talajra a kabinunk, Harry így szólt:
-Örültem a találkozásnak! Esetleg még beszélhetnénk. Sziasztok! -ezzel odanyomott a kezembe egy telefonszámot. Nem tudom minek, hisz tudja, hogy nem vagyok odáig értük. És a nagyobb kérdés: Ő mindig hord magával egy papírt amin a telószáma van? Na ez kicsit fura volt. De nem sokáig törődhettem ezzel a gondolattal, mert letámadtak a fotósok. Megfogtam Lottie kezét és húztam ki magunkat a tömegből. Mikor nagy nehezen végre kiértünk, Lottie panaszkodott:
-Hát ez nem ér! Én a rajongójuk vagyok te meg nem és te beszélhetsz vele én meg nem. Igazságtalanság!
-Hé, Lottie! Van aláírásod meg fényképed Harry Styles-sal! Ne szomorkodj és hidd el, nem én akartam vele beszélgetni. Ő kezdte.
-De te folytattad! Na jó, mindegy, mert végül is igazad van. Amúgy mit nyomott a kezedbe mielőtt kiszállt?
-Á, semmi érdekeset. Csak egy lapot amin az aláírása van. -nem akartam neki elmondani, hogy a telefonszámát, mert szerintem tuti hívogatná vagy feltenné netre. Soha nem hazudtam neki, de most muszáj voltam. Nem is tudom, hogy miért védtem meg Harry-t a sok zaklatástól. De úgy éreztem, ez szükséges. Hazafelé még beszélgettünk róla. Ezt sem értem, hogy miért, de megtörtént. Mikor hazaértünk, nagy örömmel vettem le végre a magassarkúm, mert már alig bírtam állni. Nagyon fájt a sarkam. Felsántikáltam és lehuppantam az ágyamra. Nem volt kedvem bekapcsolni a gépemet, így megfogtam a mellettem heverő laptop-ot és azt kapcsoltam be. Első utam a twitter volt. Szerecsére nem lett felrakva semmilyen kép rólam és Lottie-ról sem. Páran bekövettek, azokat visszakövettem, majd kiírtam: 'Hosszú nap, furcsa történések. Nem megszokott, de ilyennek is kell lennie! :D' Majd felmentem Facebook-ra is. A Chichagoban hagyott barátaimnak írtam egy-egy üzit, hogy minden rendben van és, hogy hiányoznak. Majd kiléptem mindkettőből és elmentem lezuhanyozni. Ekkor már csak egy macinacit vettem fel egy sima pólóval. Nem vártam vendégeket, csak anyáékat és úgy gondoltam, sütök valami sütit. Muffin pont tökéletes lesz, az úgy is egyszerű és gyors. Valamilyen mértékben, mondhatni gyorsnak. Nekiláttam. Mire beraktam a sütőbe, tiszta kosz lett az egész konyha. Gyorsan eltakarítottam. Leültem Tv-t nézni és lehívtam Lottie-t, hogy szedjen elő zsemlét, vajat és valami felvágottat mert melegszendvics lesz vacsira. Mikor vége lett a sorozatomnak (hála istennek itt is adták ugyan azt) kimentem a konyhába. A muffint kivettem a sütőből és nekiláttam a zsemlék megvajazásának, bepárizsizásának (tudom, kicsit hülyén hangzik, de nem tudtam máshogy leírni). Kivettem még a sajtot, rávágtam pár szeletet, majd be is tettem a melegszendvicssütőbe. Pár perc és kész voltak. Megterítettem és az asztal közepére helyeztem a szendvicseket. Ekkor valaki csöngetett. Azt hittem, hogy anyuék lesznek azok, így kiabáltam:
-Nyitva van, anyu!
-Nem anyukád vagyok! -szólalt meg, egy számomra teljesen idegen fiúhang.